Adrien Brody végre egy neki való filmben, ahol nyúzott képpel merenghet jobbra-balra. Inkább az ilyeneket kéne tolnia, mint a Predatorst, baszki.
Tényleg a fasz kivan a sok depresszív drámától, ez a film azonban mégis elég jó ahhoz, hogy kivételt tegyek. Ugyanis a helyettesítő tanár története olyan jelenségeket dolgoz fel, amiket nem látsz nagyon filmeken. Gyerekprostitúció, öngyilkos tinik, a mai fiatalok teljesen súlytalan, kilátástalan és értelmetlen világa, a tanárok fásult hozzállása és hozzánemértése, önpusztítás, erőszakos diákok, horror niggerek, az Amerikai Álom mögött megbúvó igazi Amerika kiábrándító és társadalmi feszültségektől épp' hogy szét nem robbanó rétegei.
A realista-naturalista szemlélet, amivel a több szemszögből is körbejár egy-egy témát jót tesz az egyébként nehezen fogyasztható, egyáltalán nem könnyed történetnek.
A Detachment bátran szembenéz a problémákkal, közben már-már dokumentumfilm-szerűen Brody monológjaival meg-megszakít és kommentál. Elkerülhetetlen a moralizálás, de a rendező megpróbálja ezzel a módszerrel egy nézőponttá alakítani a saját véleményét.
Nehéz, komoly problémákat feldolgozó film a Detachment. Akkor vágj neki, ha bírod az ilyet!
ERŐSEN AJÁNLOTT!

dr. KJ: 8.5/10

Michael Caine-t mindig is kedveltem, rengeteg jó filmben játszott, egy igazi klasszikus sztár, aki nem a bulvárhírektől lett az. Itt egy olyan film föszereplője, amiért simán Oscart kellett volna kapnia.
A Gyűlölet angol reinkarnációja ez, az Elephant and Castle nevű, lepusztult lakótelepen játszódik, ami egy fokkal sem jobb hely, mint pl. a Havanna Budapesten vagy a Gyűlölet gettója. Aphex Twin is lakott itt egy darabig, a hely hangulatát igazán jól átadja a Cunningham-féle Come to Daddy, Caine pedig maga is itt nőtt fel, így neki ez hazai pálya.
Furcsa bosszúfilm a Harry Brown, Eastwood Gran Torinojához is hasonlít, annál viszont sokkal keményebb, sokkal lehúzósabb, depresszósabb és realistább. Koreai veterán helyett itt egy Észak-Írországot megjárt ex-katona a főszereplő és bizony a nyugger vs. fiatal bűnözők felállásból itt sokkal többet hoz ki a rendező mint amennyi Eastwoodnak sikerült. Elgondolkodtatóak a brit rendőrség tehetlenségét bemutató jelenetek. A tomboló fiatalokkal szemben nincs megfelelő módszerük, azonkívül, hogy pajzsokkal védik a repülő tégláktól magukat.

- Ez nem …Észak-Írország, Harry.
- Nem, nem az. Azok az emberek harcoltak valamiért. Volt okuk. Ezek pedig itt... csak szórakoznak.

Nem tökéletes, de azért jól sikerült film a Harry Brown. A hangulat fojtogató, a képek klausztrofóbiásak, Michael Caine remek és amennyire aktuális a Gyűlölet annyira aktuális ez a film is. Valóságos problémákat mutat be a nyugat-európai országok igazi viszonyairól, amik közel sem olyan rózsásak, mint az itt Kelet-Európában sokan gondolnánk.
ERŐSEN AJÁNLOTT!

dr. KJ: 8/10

Érdekes és egyedi hangulatú francia pszichothrillert találtam a minap. Douglas Kennedy Big Picture c. könyvéből készült ez a furcsa cucc, amely szinte a végéig rendben van, hogy aztán kurtánfurcsán vége szakadjon.
A főszereplő Paul (Romain Duris, remek mint mindig) sikeres és gazdag fiatal ügyvéd, van két gyereke, szép felesége és a főnökével (Catherine Deneuve) is jóban vannak . A felszín alatt azonban gázok vannak: boldogtalan, mert valójában inkább fotózna, mint jogászkodna, házassága kihűlőben, fönöke halálos beteg és közben rájön, hogy a felesége is megcsalja egy fotós ismerősével. Egy véletlen baleset vet véget a felszínen idilikus életnek és Paulnak egy másik személy bőrébe bújva új életet kell kezdenie és hátrahagynia mindent, cserébe viszont megkapja, ami valójában mindig is fontos volt neki: a fotózást.
Csavaros, oldszkúl pszichothrilleres történet kerekedik, nem a mai pörgős módon, hanem inkább a hitchcock-i hagyományok szerint. Erős atmoszférájú, gyönyörű képekkel (Montenegro baszki!) teli melankólikus és érdekes film a L'homme qui voulait vivre sa vie (kb. az élet amit élni akart). A végére azonban vagy a pénz vagy szufla fogyott el, mert eléggé szétesik és értelmetlen a befejezés, kár érte.
Ettől függetlenül AJÁNLOTT, mert a hangulata egészen egyedi és mer szakítani a mai tempóval.

dr. KJ: 7.4/10

A szociodrámák, lehúzós thrillerek és egyéb szörnyűségek után felüdülés jóleső és mégis értékes filmet nézni. A Marigold Hotel pontosan ilyen: jól fog esni és még el is gondolkodtat.
A filmszínészek olyanok mint a modellek vagy a popsztárok: csak a legjobbak maradnak meg 30-40 éves koruk után, a többiek eltűnnek. 60 és 70 fölötti színészeknek pedig szinte nem is készül értékelhető, szerethető film.
Az adósságot is elkövető John Madden elképesztő gárdát rántott össze: Judi Dench, Bill Nighy, Tom Wilkinson, Maggie Smith, Penelope Wilton, Ronald Pickup, Celia Imrie és persze Dev Patel. Színészei legugranak a vászonról/képernyőről annyira elemükben vannak az rikitó színű indiai díszeletek között. Öröm nézni, hogy az idős színészek milyen jól elvannak, feltéve, ha a forgatókönyv értelmes és értékes.
A különböző élethelyzetekből Indiába utazó nyugdíjas brigád olyan sztorikat mesél, amiket nem szokás filmen bemutatni. A kínlódó házaspárok, megkeseredett és kiállhatatlan személyiségek, magányos özvegyek, öreg buzik, hisztériás vénségek: nem éppen hálivúd kedvenc karakterei. Itt azonban nagyon jó arányérzékkel, oldszkúl angol humorral és sok szeretettel remek filmet kanyarítanak köréjük.
A Marigold Hotel egyszerre kaland-, utazásos- és romantikus film, dráma, vígjáték és fekete humor. Persze nem tökéletes, de nem is baj: szívmelengető és hangulatos, látványos és elgondolkodtató, néhol kicsit szirupos és moralizáló, de végig nagyon jóleső két órád lesz, ha megnézed. Mert érdemes!
NÉZZED MEGFELE!

dr. KJ: 8.2/10

Nehéz moralizálás vagy prédikáció nélkül írni erről a filmről, a sötét komédia felszíne alatt ugyanis nagyon kemény problémákat feszeget ez a kis költségvetésű cucc. De most őszintén: neked hányszor volt olyan, hogy kéjes élvezettel gyilkoltad le gondolatban a mocskokat? Na ugye. Hát itt nem csak gondolatban történik mindez.
Nem csoda, hogy a főszereplő Frank (Joel Murray, klasszis) besokall: elvált, kirúgják az állásából, a gyereke egy igazi kis rohadék, a szomszédai kőparaszt bunkók és még ráadásul agydaganata is van. Fogja a stukkert és mivel már minden mindegy, egyszemélyes kivégzőosztagként pusztítja a mocskot: az egszerre két parkolóhelyet elfoglaló BMW-s férget, a My Super Sweet 16 reality agyatlan tinijét, az uszító és félelemkeltő, arrogáns és korlátolt műsorvezetőt, és az American Superstarz (kb. Megasztár, X-Faktor és Csillag születik) előadóit, zsűritagjait és az őket dicsőítő közönséget. Nem lesz finomkodás: egészen naturalista módon fognak hullani férgek, ugyanis egy igazi bosszú-roadmovie-val van itt dolgunk. Útja során fura segítője is lesz a zavarodott pszichopata tini Roxy személyében. Ketten vívják értelmetlen szélmalomharcukat a köcsögök ellen a végtelen amerikai utakon, heppiend nélkül.
Sok minden visszaköszön a filmben a Született gyilkosoktól a Hálózaton és a Hivatali patkányokon át az Összeomlásig. Nagy baj van a társadalommal és az emberekkel mindenhol, naná, hogy Amerikában még sokkal jobban tombol a nárcisztikus, egoista és arrogáns ostobaság és az álszent köcsögösködés, a tv pedig még mindig a tömegek drogja. A rendező Bobcat Goldthwait drasztikus megoldást ajánl a problémákra, amivel persze nem leszünk előrébb, de legalább szembe mert nézni a szarságokkal. A God Bless America nem tökéletes film, de nem is akar az lenni, didaktikus és demagóg, prédikál és moralizál, gyilkol és nevetett egyszerre, elgondolkodtat és elborzaszt, sőt még saját magát is kineveti.
Elképesztő film, nem kaphat mást csak KÖTELEZŐT!
WAKE UP OR DIE MOTHERFUCKERS!!!

dr. KJ: 9.2/10