2009 a fasza sci-fik éve lett. A 9 és a District 9 is nagyon jól sikerült darab és most végre meg tudtam nézni Duncan Jones (aki David Bowie fia, hö!?) remek Moon című klasszik sci-fijét. Úgy látszik nem csak én rinyáltam, más is észrevette, hogy mennyi a szar "sci-fi". Csak 2009-ben a Terminándor 7-ik részét (vagy mennyi), Bruce Willis is kínlódik valami bénaságban sőt autóból átalakuló idióta robotokat és ki tudja milyen hulladékokat sikerült sci-fi cimke alatt kihozni. Pedig az igazi sci-fik nem ezek, hanem az olyan sokkal mélyebb mondanivalóval és emberi alapproblémákkal foglalkozó cuccok, mint amilyen ez az angol film is.
2001 Űrodüsszeia minőségű és kategóriájú film nagyon kevés van. A Moonnak sikerül nagyjából a feladat, mert igazi kevésszereplős pszichothriller/ dráma/ sci-fi és bár átemel dolgokat Kubrick filmjéből, sikerül azokat egyedi módon keverni.
Megpróbálom úgy elmondani a történetet, hogy ne derüljön kis sok minden: Sam Bell (Sam Rockwell lásd pl. Choke, tökéletes választás) egyedül dolgozik 3 éves szerződéssel a Holdon a Lunar Industries energia-kitermelő cég Sarang nevű bázisán. Egyetlen társa a GERTY (Kevin Spacey hangjával) robot, a kommunikációs csatorna meghibásodott. Aztán jönnek a parák...
Akkor most áradozok kicsit: Rockwell zseniálisan jó színész és az ő egyszemélyes alakításért már önmagában is érdemes megnézni a filmet. Azonban nem csak ő miatt fasza ez a film, hanem a díszlet, a hangulat, a cg (vagy makettek, tökmindegy) és a zene (az Aronofsky filmekből ismert Clint Mansellnek sikerült elkapni a film hangulatát) is mind-mind kibaszottul jól sikerült.
Ha bírod az agyas és agyalós, nem akcióra inkább hangulatra épülő filmeket akkor KÖTELEZŐ!, ha inkább a hentelős szarokat csíped akkor is KÖTELEZŐ! mert hentelés ugyan nem lesz benne, de végre látsz valami értelmeset is :D

dr. KJ: 9.5/10

Új sorozatot indítok (aztán kiderül, meddig jut). Hosszú snitteket fogok/fogunk itt mutogatni, de csak mert nagyon szeretjük őket. Arról van itt szó, amikor egy filmben belül olyan részt helyeznek el, amikor több percen át nincs - vagy nem látunk - semmilyen vágást. Ezek a részek általában kiemelkednek dramaturgiailag a filmből. Elkészítésükhöz hihetetlen profizmus és szervezettség szükséges, sokszor egy ilyen snitt hetekig készül, és néha a néző észre sem veszi, esetleg csak olyan fura érzése támad, hogy valami nem stimmel. Sokan próbálkoznak ilyet beépíteni a filmjükbe, de nagyon nehéz ügy lehet, egyrészt technikailag is komoly kihívás, másrészt a cselekmény sem válhat unalmassá arra a pár percre. Szóval ez a profizmus egyik csúcsa...

Angolul long take-nek hívják, néha plan-séquence-nek, ha a snitt mindenféle kifinomult kameramozgásokkal is operál. A steady-cam megjelenése óta nagy divat, de korábbról is vannak rá igen komoly példák.

Kedvcsinálónak lássuk Robert Altman Játékosának (The Player, 1992) nyitó jelenetét, majdnem 8 perc hosszú, de nagyon szórakoztató. A film is külön posztot kaphatna itt. A hollywood-i filmvilág szatírája, és a főszereplő Tim Robbins 3 forgatókönyv ötletet is végighallgat ebben a 8 percben.

Alapvetően zenei kritikának indult ez a poszt, de mikor megnéztem a lenti klippet, egyértelműen eldőlt, hogy ez (is) ide való, mert valami nagyon kemény cuccról van szól. Adva van egy The Mount Fuji Doomjazz Corporation nevű, ambientes, doom jazz együttes és egy 60-as évek béli súlyos kis dominás b-film, a Necronomicon, hát izé, elég súlyos eredmény született belőle. Csak 15 év fölöttieknek ajánlott!!!!

"A Grönholm-módszer ötletének alapja megtörtént esemény. Néhány éve egy madridi kukában megtalálták egy szupermarket-lánc személyzeti osztályán dolgozó alkalmazott feljegyzéseit azokról a nőkről, akik pénztárosi állásra jelentkeztek. A feljegyzésekben hemzsegtek a hímsoviniszta, idegengyűlölő, durva jellemzések ("kövér, bögyös", "dagadt, külföldi", "sötétbőrű, azt sem tudja, hogyan kell kezet fogni", "sípoló hangú, tiszta idióta", stb.). Ez az alkalmazott, annak tudatában, hogy rá osztották a kiválasztás szent misszióját, felhatalmazva érezte magát, hogy ilyen önkényesen nyilatkozzon olyan emberekről, akiket egyáltalán nem ismert. Elképzeltem ezeket a szerencsétlen nőket, ahogy igyekeznek jó benyomást kelteni a cég előtt, és próbálnak a vélt elvárásoknak megfelelően viselkedni, készen akár kisebb megaláztatásokra is, csak hogy megszerezzék a munkát, amire szükségük van." (Jordi Galcerán)

Jordi Galceran Ferrer  Grönholm-módszer című drámájából készült a Metódus. Az Assessment Center nem új dolog, először a II. világháborúban alkalmazták német pszichológusok a tisztképzésre pályázók válogatására. Persze azóta sokat változott és finomult a dolog. A kiválasztási módszerek egyfelől érthető okok miatt alakultak ki: a megfelelő embert a megfelelő posztra megtalálni nem könnyű feladat és sok pénz vagy akár a cég jövője is múlhat rajta. Másfelől, emberi jogi oldalról nézve viszont könnyen megalázó, lealacsonyító és megszégyenítő helyzetekbe hozhatja a pályázót. A 8-10 órás felvételiken egészen szélsőséges esetek is előfordulnak, pl. magából kikelve kezd el ordítani a jelölt, vagy olyan rejtett dolgok jönnek elő, mint a rasszizmus, sovinizmus stb. De mi van, ha másik oldal, azaz a felvételiztetők használnak elképesztő módszereket?
A Metódusban használt "Grönholm-módszer" persze erős túlzás és nem valóságos, de mégis a szituációk hihetetlen erővel ütnek és valószínű sok esetben hasonló dolgok is előfordulnak.
A Metódus egy-két túlkapástól eltekintve nagyon erős film. A színészek remekek (az egyik főszereplő Eduardo Noriega aki a Nyisd ki a szemed-ből  már ismerős lehet), a helyszín megfelelően nyomasztó. Előtted bomlanak ki az emberek rejtett tulajdonságai, a erőszakosság, a gátlástalan karrierizmus, gerinctelenség, szolgalelkűség stb. Nagy előnye, hogy a karakterek maguk is okosak és a párbeszédek egyáltalán nem a filmekben megszokott "-Lelőlek! -Anyádat, én lőlek le!" vonalon mozognak, hanem komoly érvek és ellenérvek ütköznek a vitákban.
Nehéz, komoly film ez, de ez ne riasszon el, MINDENKÉPPEN NÉZD MEG!
(Az eredeti drámát  is játszák Magyarországon valahol. Azt hallottam, nem túl jó adaptáció és a színészek is gyengék. Fene tudja, színházba be nem teszem a lábam, höhö, ha valaki látta írja kommentbe.)

dr. KJ: 8.5/10

Régi hiányosságot pótlok most, meg amúgy is remek kis filmek ezek délelőtti matinéra. Mint azt mindenki tudja ("gúnyolódik velem Teufel? vagyis Safranek?"), a magyar rajzfilmgyártás az Oscar közelébe nem igen került soha, kivéve a mostani két darabot. A Légy volt az egyetlen, ami elnyerte az animációs rövidfilmek díját 1981-ben. Készítette Rófusz Ferenc.

Aki nem látta volna eddig, nézze meg most!!!

Aztán eltelt 26 év, és megint jelöltek magyar animácós rövidfilmet 2007-ben. Juhéjjj. A Maestro sajnos (nem sajnos???) nem kapta meg a díjat, de nagyon kellemes darab, jópofa alapötlettel, épp elég igényesen kidolgozva. Írta és rendezte M. Tóth Géza.

Ha még nem láttad, most megnézheted!!!