Kezdjük azzal, hogy ki nem állhatom Jack Blacket. Szinte kivétel nélkül mindig ugyanazt az idegesítően ripacs, éneklős, tróger, félbuzgár karaktert hozza az összes filmjében. Az viszont kétségtelen, hogy ha egy olyan szerepet tesznek alá, ami ugyan ripacs de legalább nem öncélúan, mert van mélysége, akkor ott jól ki tud bontakozni.
Richard Linklater rendező (pl. Scanner Darkly, Waking Life) meglepően pöpec, fúziós filmet rakott össze. A sztori ugyanis valós történeten alapul, olyannyira, hogy a szereplők nagy része nem is színész. Gyakorlatilag a velük, valós emberekkel készült dokumentumfilmes riportok töltik fel olyan autentikus hangulattal a filmet, ami egészen különlegessé teszi.
Texast bigott, egyszerű és proli népek lakják, nincs ez másképp Carthage kisvárosában sem. Bernie temetkezési menedzser (!), igazi jótétlélek, vallásos félbuzi, nyálas énekes, ripacs színész és az öreg nénik nagy rajongója. Komplex karaktere (nyilván, hiszen valós személy) messze a Hálivúdi papírmásé betmenek és pókemberek szintje fölött kidolgozott, igazán emberi karakter. Azt mondanám, hogy a Bernie valójában egy dramatizált dokumentumfilm, remek színészekkel és a valós emberekkel egy egyszerre nagyon mindennapi és mégis nagyon különleges történetet dolgoz fel.
A casting se kutya, Matthew McConaughey meglepően jó az ügyész szerepében, Shirley MacLaine is remekel, Jack Blacket meg már fényeztem az előbb. A hangulat nagyon ütős, igazán dokumentfilmes, mégis szórakoztató. Egy darabka igazi Texas, igazi Amerika, pacsuliszagban és ripacskodással, hamburgerrel és Jézussal, énekléssel és halottakkal.
Felnőtt személyek NÉZZÉK MEGFELE, mert érdemes.

dr. KJ: 8.4/10

Adrien Brody végre egy neki való filmben, ahol nyúzott képpel merenghet jobbra-balra. Inkább az ilyeneket kéne tolnia, mint a Predatorst, baszki.
Tényleg a fasz kivan a sok depresszív drámától, ez a film azonban mégis elég jó ahhoz, hogy kivételt tegyek. Ugyanis a helyettesítő tanár története olyan jelenségeket dolgoz fel, amiket nem látsz nagyon filmeken. Gyerekprostitúció, öngyilkos tinik, a mai fiatalok teljesen súlytalan, kilátástalan és értelmetlen világa, a tanárok fásult hozzállása és hozzánemértése, önpusztítás, erőszakos diákok, horror niggerek, az Amerikai Álom mögött megbúvó igazi Amerika kiábrándító és társadalmi feszültségektől épp' hogy szét nem robbanó rétegei.
A realista-naturalista szemlélet, amivel a több szemszögből is körbejár egy-egy témát jót tesz az egyébként nehezen fogyasztható, egyáltalán nem könnyed történetnek.
A Detachment bátran szembenéz a problémákkal, közben már-már dokumentumfilm-szerűen Brody monológjaival meg-megszakít és kommentál. Elkerülhetetlen a moralizálás, de a rendező megpróbálja ezzel a módszerrel egy nézőponttá alakítani a saját véleményét.
Nehéz, komoly problémákat feldolgozó film a Detachment. Akkor vágj neki, ha bírod az ilyet!
ERŐSEN AJÁNLOTT!

dr. KJ: 8.5/10

Michael Caine-t mindig is kedveltem, rengeteg jó filmben játszott, egy igazi klasszikus sztár, aki nem a bulvárhírektől lett az. Itt egy olyan film föszereplője, amiért simán Oscart kellett volna kapnia.
A Gyűlölet angol reinkarnációja ez, az Elephant and Castle nevű, lepusztult lakótelepen játszódik, ami egy fokkal sem jobb hely, mint pl. a Havanna Budapesten vagy a Gyűlölet gettója. Aphex Twin is lakott itt egy darabig, a hely hangulatát igazán jól átadja a Cunningham-féle Come to Daddy, Caine pedig maga is itt nőtt fel, így neki ez hazai pálya.
Furcsa bosszúfilm a Harry Brown, Eastwood Gran Torinojához is hasonlít, annál viszont sokkal keményebb, sokkal lehúzósabb, depresszósabb és realistább. Koreai veterán helyett itt egy Észak-Írországot megjárt ex-katona a főszereplő és bizony a nyugger vs. fiatal bűnözők felállásból itt sokkal többet hoz ki a rendező mint amennyi Eastwoodnak sikerült. Elgondolkodtatóak a brit rendőrség tehetlenségét bemutató jelenetek. A tomboló fiatalokkal szemben nincs megfelelő módszerük, azonkívül, hogy pajzsokkal védik a repülő tégláktól magukat.

- Ez nem …Észak-Írország, Harry.
- Nem, nem az. Azok az emberek harcoltak valamiért. Volt okuk. Ezek pedig itt... csak szórakoznak.

Nem tökéletes, de azért jól sikerült film a Harry Brown. A hangulat fojtogató, a képek klausztrofóbiásak, Michael Caine remek és amennyire aktuális a Gyűlölet annyira aktuális ez a film is. Valóságos problémákat mutat be a nyugat-európai országok igazi viszonyairól, amik közel sem olyan rózsásak, mint az itt Kelet-Európában sokan gondolnánk.
ERŐSEN AJÁNLOTT!

dr. KJ: 8/10

Érdekes és egyedi hangulatú francia pszichothrillert találtam a minap. Douglas Kennedy Big Picture c. könyvéből készült ez a furcsa cucc, amely szinte a végéig rendben van, hogy aztán kurtánfurcsán vége szakadjon.
A főszereplő Paul (Romain Duris, remek mint mindig) sikeres és gazdag fiatal ügyvéd, van két gyereke, szép felesége és a főnökével (Catherine Deneuve) is jóban vannak . A felszín alatt azonban gázok vannak: boldogtalan, mert valójában inkább fotózna, mint jogászkodna, házassága kihűlőben, fönöke halálos beteg és közben rájön, hogy a felesége is megcsalja egy fotós ismerősével. Egy véletlen baleset vet véget a felszínen idilikus életnek és Paulnak egy másik személy bőrébe bújva új életet kell kezdenie és hátrahagynia mindent, cserébe viszont megkapja, ami valójában mindig is fontos volt neki: a fotózást.
Csavaros, oldszkúl pszichothrilleres történet kerekedik, nem a mai pörgős módon, hanem inkább a hitchcock-i hagyományok szerint. Erős atmoszférájú, gyönyörű képekkel (Montenegro baszki!) teli melankólikus és érdekes film a L'homme qui voulait vivre sa vie (kb. az élet amit élni akart). A végére azonban vagy a pénz vagy szufla fogyott el, mert eléggé szétesik és értelmetlen a befejezés, kár érte.
Ettől függetlenül AJÁNLOTT, mert a hangulata egészen egyedi és mer szakítani a mai tempóval.

dr. KJ: 7.4/10

A szociodrámák, lehúzós thrillerek és egyéb szörnyűségek után felüdülés jóleső és mégis értékes filmet nézni. A Marigold Hotel pontosan ilyen: jól fog esni és még el is gondolkodtat.
A filmszínészek olyanok mint a modellek vagy a popsztárok: csak a legjobbak maradnak meg 30-40 éves koruk után, a többiek eltűnnek. 60 és 70 fölötti színészeknek pedig szinte nem is készül értékelhető, szerethető film.
Az adósságot is elkövető John Madden elképesztő gárdát rántott össze: Judi Dench, Bill Nighy, Tom Wilkinson, Maggie Smith, Penelope Wilton, Ronald Pickup, Celia Imrie és persze Dev Patel. Színészei legugranak a vászonról/képernyőről annyira elemükben vannak az rikitó színű indiai díszeletek között. Öröm nézni, hogy az idős színészek milyen jól elvannak, feltéve, ha a forgatókönyv értelmes és értékes.
A különböző élethelyzetekből Indiába utazó nyugdíjas brigád olyan sztorikat mesél, amiket nem szokás filmen bemutatni. A kínlódó házaspárok, megkeseredett és kiállhatatlan személyiségek, magányos özvegyek, öreg buzik, hisztériás vénségek: nem éppen hálivúd kedvenc karakterei. Itt azonban nagyon jó arányérzékkel, oldszkúl angol humorral és sok szeretettel remek filmet kanyarítanak köréjük.
A Marigold Hotel egyszerre kaland-, utazásos- és romantikus film, dráma, vígjáték és fekete humor. Persze nem tökéletes, de nem is baj: szívmelengető és hangulatos, látványos és elgondolkodtató, néhol kicsit szirupos és moralizáló, de végig nagyon jóleső két órád lesz, ha megnézed. Mert érdemes!
NÉZZED MEGFELE!

dr. KJ: 8.2/10