Ez a film is több hónapot üldögélt a vinyón, mire rászántam magam. Elsősorban a vallásossága taszított: kurvára nem érdekelnek az ezzel foglalkozó filmek. A két remek színész miatt vettem rá magam mégis és nem is bántam meg: Sámuel és Tomi egy filmben nem lehet rossz.
Tommy Lee Jones nem rendez túl gyakran, de akkor jót, nincs is ezzel baj: a Melquiades Estrada három temetésé-t is szerettük. Itt már az alapanyag is ütős, Cormac McCarthy követte el, aki a Road-ot és a Nem vénnek való vidéket is írta.
A Sunset Ltd. gyakorlatilag kamaradráma, egy lepukkant szobában beszélget két ember, oszt annyi. Ez és a vallásos buzulás volt ami taszított: a kamaradráma maradjon csak a színházban, a vallás meg a templomban.
Azonban "a két ember beszélget egy lepukkant szobában"-séma erős fókuszt ad a színészeknek és a történetnek és erre itt szükség is van. Ugyanis nem kisebb drámát láthatunk itt, mint egy sikertelen térítést: egy tiszteletes sikertelen küzdelmét a depressziós, kiábrándult intelligenciával, a hitével és saját magával.
A Fehér és Fekete "küzdelme" eleinte kedves és szimbólikus ám később egyre nyersebb és realisztikusabb lesz, egészen a végkifejletig, ami rendesen odabasz majd. Nem mondom tovább mert kár lenne.
Aki fel van készülve 91 perc tömény gondolkodásra és a 20-30 hállivúdi átlagfilm mondanivalójával felérő történetre az NÉZZE MEGFELE, aki meg nem, az kerülje messzire el.

dr. KJ: 8.5/10

Ritka az a film ami 37 év után is üt és mondanivalója pontosan olyan aktuális, mint amikor elkészült, sőt. Márpedig Sidney Lumet Networkje pontosan ilyen.
Elgondolkodtató, hogy 37 éve a tv pontosan olyan hatalommal bírt (legalábbis Amerikában mindenképp) mint manapság, talán a net tudja mostanában csak megszorongatni (persze nem nálunk.) Television: drug of the nation ahogy már sokan megfogalmazták: manipulál, kiforgat, eltussol, hazudik, előítéletes, ostoba, részlehajló, politikailag elkötelezett, nyakon önt reklámmal, giccsel, gyilkossággal és erőszakkal, szemét zenével, hamis értékekkel és ígéretekkel.  Szépen csomagolva az arcodba tolja azt a virtuális valóságot, amit mindenki elhisz vagy el akar hinni. Kihasználja az emberek passzív lustaságát, naivitását és ostobaságát, így teremti meg hatalmát -ami kifejlesztése óta évről-évre egyre nagyobb- és nem is lesz ez másképp a jövőben sem, max. a nettel összenőve még nagyobb mocskosságokra lesz képes. Ma Magyarországon 4,8 órát nézik a tévét a népek NAPONTA:


(forrás: Televíziós eszközellátottság 2011, AGB Nielsen, további adatok itt)
A Network nem finomkodik. Itt az őrültek gondolkodó próféták, a "normális" emberek pedig egészen elképesztő módon hidegvérű, pszichopata és szociopata szörnyszülöttek. A karrierista programigazgató Diana karaktere (Faye Dunaway) a filmtörténet egyik legjobban megformált pszichopatája, ezerszer félelmetesebb mondjuk dr. Hannibal Lecternél. Ugyanis Diana nagyon is létező típusokat személyesít meg, akik ott ülnek a tárgyalótermekben, stúdiókban, meetingeken, céges vacsorákon, pártok székházaiban, csapatépítőkön, ott ülnek abban a BMW-ben melletted a lámpánál.

"Maga vagy a testett öltött televízió. Érzéketlen a szenvedéssel, közönyös a boldogsággal szemben. Az életed olcsó közhelyekre redukálódott. Háború, gyilkosság, halál, számodra nem jelentenek többet egy üveg sörnél."

A Network nehéz film. Nem mai ritmussal készült, túl hosszú, néhol teátrális. A remek színészek és az a bátorság amivel a témához nyúl viszont rendkívül értékes, annyira, hogy nem kaphat mást:
KÖTELEZŐ!

dr. KJ: 10/10

Azt gondolom senkinek sem kell mondani, aki ezt a blogot látogatja, hogy elkezdődött a 2012-es Titanic fesztivál, és bár ott mindig szoktak jó dolgok felbukkanni, de az idei program olyan kurva jó, hogy kb. bármelyik filmnek itt lenne a helye, úgyhogy aki teheti, mindenképp menjen.

A Nagykövet úr egy dokumentumfilm, de annak olyan válfaja, aminek létezéséről eddig nem tudtam, valszeg nincs is, és olyan hiánypótló, hogy csoda, hogy eddig senki sem csinálta korábban.

A sztori röviden: egy dokumentumfilmes csávó összeszedett némi pénzt, hogy kiderítse, valóban lehet-e diplomataként véres gyémántokat zsákmányolni Afrikában.

A válasz röviden: igen. A módszer a következő: (most mondanám, hogy senki se próbálja ki otthon, de ez tényleg annyira triviális, egyszerű, hogy csak némi vér meg puca kell hozzá, úgyhogy hajrá, én drukkolok minden lelkes oknyomozó riporternek) szóval kell hozzá egy kis tőke, (de nem kell több, mint egy átlag kis költségvetésű játékfilm elkészítéséhez), néhány titkos kamera, meg egy jó ügyvéd.

Emberünk először is vett egy kis diplomatastátuszt (100e dolcsiból meg is van), konkrétan Libéria nagykövete lett (az európai országok státuszai már elfogytak, sorry) Közép-Afrikában, majd odament, elmondta mindenkinek, hogy ő csak olcsó gyémántért jött, nem akar ő semmi mást, ettől a helyiek megnyugodtak, ez legalább tiszta ügy, mégsem valami gyanús diplomata homályos célokkal. Következő lépésként lefizette a fél kormányt, bevásárolta magát egy bányába (a másik befektető valszeg a Hamasz volt, oda se neki), elindított egy kamu-vállalkozást, hogy azért ne legyen annyira gyanús az ügy, és kész, meg is vagyunk, alig 100 magyar mihályból megvalósítva.

Bár a film ironikus és tök szórakoztató, ez a véres, aktuális valóság, nem fikció. látjuk a titkos kamerás felvételeket, ahol az elnök fia átveszi a borítékot, látjuk a gyerekeket a gyémántbányában dolgozni, látjuk a bánya-vezetőt miniszterré kinevezni, látunk mindent. kendőzetlenül. manír és hatásvadászat nélkül. a szemünk láttára árusítanak ki egy országot annak, aki többet ad érte.Láttuk a véres gyémántokat, tudjuk mi van arrafelé, mégis megdöbbentő ezzel szembesülni. Meg voltam győződve, hogy ez egy áldokumentum-film, de sajnos nem az. A filmet Mads Brügger készítette, ő a "főszereplő" is egyben, csinált már egy hasonló filmet Észak-Koreában is, The Red Chapel,  címmel, hát, bátor ember lehet, az biztos.

A Nagykövet úr csütörtökön lesz megtekinthető az Örökmozgóban. 

A 19. század középén még javában tartotta magát az ókori görög elképzelés, miszerint a nők hisztériája a kielégítetlenségnek tudható be. A vibrátor előtt bevett dolog volt, hogy a maga az orvos, vagy egy általa alkalmazott nővér masszírozta a hölgy páciens nemi szervét az orgazmusig. A hisztériás nők kezelése jó bevételi forrást jelentett a ugyan az orvosoknak, hiszen a hölgyek állandó kezelést igényeltek, csak sajnos a masszírozás hosszadalmas volt, néha órákig is eltartott, ezért találtak fel idővel mindenféle masszírozó eszközöket - például az erős vízsugarat, később pedig a vibrátort. (onlány)

Na hoppá. Biza, akkoriban jó pénzért kézzel elégítették ki a "hisztériás" nőket az orvosok. Mondjuk napi 10 nőnél azért már elfáradhatott kicsit a keze, gondolhatod. 1880 körül Dr. Joseph Mortimer Granville látva haverja elektromechanikus ketyeréjét, úgy gondolta, hogy jó lesz az a gép vibrátornak is és azzal aztán pikk-pakk elintézte a "betegeket".
Persze azóta kiderült, hogy a hisztériának persze nem a kielégítetlenség az okozója (és nem is a női "sperma" ami nem tud eltávozni, WTF?) és ma már ebben az értelmében nem is betegség. Az orvosi értelemben vett hisztéria, azaz a konverziós zavar más tészta, az végképp nem gyógyítható vibrátorral.
Maggie Gyllenhaal, Hugh Dancy, Jonathan Pryce, Felicity Jones és Rupert Everett a szereplői a dr. Granville-féle sztori vígjáték feldolgozásának. Egészen vicces és szórakoztató módon, bár a kelleténél több romantikával ültették a vászonra a történetet, nyomasztó drámák, idegesítő thrillérek után egészen üdítő ez a könnyedség.
Persze nem is kell itt Veszélyes vágy szintű pszichodrámákra gondolni, csajjal felszerelkezve kellemes 100 perc, oszt annyi.
Simán AJÁNLOTT!

dr. KJ: 7.7/10

Vígjáték a rákról, nabazmeg. Pedig nem is olyan eszement ötlet ez mint elsőre tűnik. A humor könnyebben ehetővé teszi ezt a témát, és így még azok is meg tudják nézni, akik egyébként messze elkerülnék a betegséges filmeket.
A 27 éves főszereplő (Joseph Gordon-Levitt, tök jó mint mindig) hátfájásáról derült égből villámcsapásként kiderül, hogy valami spéci rákfajta (ajaj). Kezdődik a sugárkezelés, a csaja (Bryce Dallas Howard) félrekúr és ezért kidobja, a legjobb haverja (Seth Rogen, olyan mint mindig) csajozásra használja a betegségét és kopasz fejét, az anyja (Anjelica Huston) az idegeire megy és még egy kezdő, csinos kis pszichológus (Anna Kendrick) is felbukkan. Szóval lesz itt galiba, sírásrívás-nevetés, jobb-rosszabb poénok és bántóan realista jelenetek. Ugyanis a film legnagyobb erénye, hogy némi cukormáztól eltekintve azért rendesen az arcodba kapod a rákkal járó nyomasztást.
A több hónapja a vinyón elfekvő filmhez nem igazán jött meg a kedv -teljesen érthető okokból. Ki a fene akar a rákról filmet nézni, főleg ha a családban már volt/van beteg?
Mégis, a remek színészeket és a realizmus/cukormáz arányt jó érzékkel eltaláló, igaz történet alapján készült film ERŐSEN AJÁNLOTT, kinek miért. Keep hope alive!

dr. KJ: 8.3/10