Ahhoz képest, hogy a Némafilmes azért lényegében csak egy stílusgyakorlat vagy tisztelgés, jó magasra tette a mércét. Michel Hazanavicius rendező jól tapintott rá a casting erejére, hiszen a két főszereplő olyan átütően alakít, hogy beszarás, és már csak kettejük miatt is végig élvezni fogod.
Echte Oscar-film: mer egy kicsit formabontó lenni, hiszen 2011-ben egy ténylegesen néma, fekete-fehér és 1.33:1 arányban forgatott filmet berakni a csíkvékony, szuperhájtek 3D-s, Dolby Digitalos filmek közé azért poén (valahol visszakérték a mozijegy árát, mondván, hogy nem volt hangja). Ugyanakkor nem mer túl formabontó lenni, hiszen a történet egészen szirupos, klisés és kiszámíthatóan egyszerű, mondjuk inkább egyfajta prototípusa a kor (1927-ben vagyunk) filmjeinek.
A trükk mégis az, hogy a történet nyálassága ellenére a film remekül működik. A hangulat és a két főszereplő (Jean Dujardin és Bérénice Bejo) olyan világba röpít vissza ahol még minden valahogy érthetőbb volt: a színész színészkedett és még nem voltak celebek, az emberek tapsoltak ha tetszett nekik a film akár a színházban, nem kellett Dolby Digital ahhoz, hogy a film hasson, elég volt ha zenekar ott helyben a moziban játszotta a zenét.
Aztán jött a hangosfilm...
Tisztelgésnek és stílusgyakorlatnak tehát elég ütős, filmnek kevésbé, összeségében azonban a Némafilmes szerethető, kedves cucc és remélem a két főszereplőt hamarosan láthatjuk még hasonlóan hozzájuk illő szerepekben.
Simán NÉZZED MEGFELE!

dr. KJ: 8/10