IMDb
Mivel a többi kolléga elutazott az Alfa-Centaurira a Galaktikus Lustadisznók Találkozójára, ezért előveszem a nyolcvanas évek legidiótább filmjeit, és most jól összemocskolom vele a blogot. Elsőnek jőjjön a Az utolsó csillagharcos 1984-ből, bár én később láttam.
Szóval ocsmány nyolcvanas évek, reméljük nem jönnek újra el. A csillagharcos ratyi film, mégis van benne valami utánozhatalan báj. A gyermekkori reménytől van ez, hogy a világ talán mégsem olyan unalmas, mint amilyennek kinéz, meg igazából felnőni se kéne, esetleg meg lehetne élni abből, amit amúgy is szeretünk (jelen esetben a videojátékozás.)
A főszereplő Alex kiskecseg tinédzser, anyjával egy lakókocsiban él. Miután a pénzbedobós Starfighter videójátékot teljesen legyőzi, eljön érte Centauri, aki úgy mutatkozik be, mint a videojátékot készítő cég alkalmazottja. Elviszi magával a srácot, persze nem a cég központjába, hanem a Rylos bolygóra, ahol "igazi" csillagközi harcost faragnak belőle, stb.
Közben a Földön egy alakváltót hagynak, hogy ne vegyék észre eltűnését. Ritka gusztustalan jelenet volt tizenéves fejjel, mikor az alakváltó a takaró alatt szuszog, ilyen arctalan féreg volt vagy mi.
Hangalámondásos vhs kazetta volt természetesen, a kor nagy vívmánya, remek kép- és hangminőség, ITT Nokia videó + baszom nagy Orion színes(!)tévé. Bráder Zellerrel szerettük ezt a filmet, akkoriban mi is a Commodore 64 joystickjainak széttörésével foglalatoskodtunk, tehát abszolút célcsoportok voltunk, hehe. Bár azt olvastam, ez a film az elsők között alkalmazott "digitális" effekteket, azért ez talán túlzás.
Mindenesetre nemrég megnéztem újból, és jól szórakoztam, persze ebben a retrófíling is benne volt. Megfelelő hangulatban jól eshet neked is.

dr. KJ: 7,5/10