Azt hittem, hogy erről a filmről már írt valaki, mert akkora kedvenc és alap.
A Füstről már volt post. Az is nagyon jó volt, nagyon laza, nyugis. Ez annak a második része vagyis igazából párhuzamosan készült vele és tök más rendezte, tök más stílusban és nem is folytatása az elöző sztorinak. Ráadásul igazából nincs is sztorija a filmnek.

Akkor mi a fasz ez tulajdonképpen?

Egy nagyon jól összerakott életérzés Brooklynról, aminek főszereplője Auggie (Harvey Keitel), és az ő dohány boltja, ahová minden haver, meg környékbeli bejár cigit venni és dumálgatni. Nagyjából el is mondtam a film történetét, mert vicces szövegeléseken kívűl nem sok minden történik. A film párbeszédei teljesen improvizatívak és pont ettől nagyon élőek és szórakoztatóak, kicsit olyanok, mint amikor a Tarantino filmekben ülnek azt pofáznak egymással. A vicces még az, hogy a szereplők nagy része olyan híresség, mint Lou Reed, Jim Jarmush és még Madonna is megjelenik egy rövid időre.

New York-buziknak kötelező, de mindenki másnak is, aki szeret néha kacagni mert nagyon laza, remek sztorikkal és jó poénokkal!

Ránczos: 10/10

Richard Linklater fura vektorizált vizuális világát ebben a filmben kisérletezte ki először. A Scanner Darkly-ból pontosan az hiányzott ami itt erős: a rajzolt elemek rengeteget hozzáadnak a filmhez, kihasználta a lehetőségeket, amiket a Scannerben abszolút nem.
A Waking Life nehéz, néhol erősen zavaros, filozófikus mese egy fiúról, aki ébren álmodik és álmodja a valóságot. A film nagy része beszélgetés, súlyos dolgokat cincálnak végig, nincs is hagyományos értelemben vett történet: A fiú egy fura baleset(?) után átkerül egy félvilágba, ahol az álom és a valóság közti határ eltűnik. Utazik és a próbálja kideríteni, mi az álom és mi a valóság. Mindenféle népekkel találkozik, beszélget és agyal, kb. ennyi.
A film nagy értéke pont ez: nem hasonlít semmihez, nincs köze semmihez. Nem mondom hogy könnyű film, én se néztem végig egyben. A folyamatosan imbolygó, remegő, csúszkáló képek simán tengeribeteggé tehetnek. Ha azonban valaki nyitott a hagyományos filmektől teljesen különböző dolgokra, akkor érdemes megpróbálnia. A látványvilág pedig nagyon furcsa, ha másnak nem is, VJ-knek kötelező.

dr. KJ: 7.5/10

Az olaszok nem kényeztetnek el minket manapság jó filmekkel, kb. most nem is nagyon tudnék az elmúlt 30 évből felhozni ellenpéldát, de ez nem sikerült rosszul. Kifejezetten jónak nem mondanám, de aki bírja a szoció-témákat, és bejött neki pl az Isten városa, annak ez a film is tetszeni fog valszeg, hisz van benne gyilok meg bűnözés, meg kilátástalanság, meg szegregáció, ahogy kell.

A film helyszínéül nagyrészt egy irdatlan betonház szolgál, ami súlyosabb a mi lakótelepeinknél is, még lehangolóbb, még betonabb, még ijesztőbb, szereplői meg a lakók, és a Camorra, a maffia. A film Nápolyban játszódik, de nagy jelentősége nincs is, tényleg kb bárhol játszódhatna, akár a Havanna telepen is, annyira tipic az egész, talán azt kivéve, hogy itt tényleg mindent a maffia irányít, még a nyugdíjat is ők adják, és aki nem kötődik a maffiához, annak esélye sincs az életre. Ami az Isten Városát élvezhetővé és szórakoztatóvá tette, a nyomor és bűn mellett is létező pörgés, színek, célok, sztori, ebből a filmből sajna kicsit hiányzott, ezért kicsit lassú, és kevésbé érdekes az egész, de azért ajánlott, mindenképp, mert amennyivel lassabb, annyival mélyebb is annál. Ja, és a hitelességről még annyit, hogy a mű íróját a könyv megjelenése óta akarja meggyilkolni a Camorra, úgyhogy valami alapja csak lehet...

KM: 8/10
dr. KJ: dokumentumfilmes hatású nyomasztó film, itt nincsenek meglepetések, pontosan úgy történik minden, ahogy a valóságban is történne: 8/10

update: az idei titanic festen lesz látható 03.26-án!

Max Sedgley szerepelt már ebben a sorozatban, úgy látszik szereti a Flashes klippeket. Jöjjön most a Slowly hipnotikus-idióta videója.



A másik baszott súlyos minimál puttyogás minimál dizájnal, Bjørn Svin - Modular Noia, egyenesen Dániából.

A Creative Commonsról sokan hallottak már, mégis általában nem értik mi is a CC igazából. Olyan jogi védelem, ami nem a hagyományos "Minden jog fenntartva" elven működik, hanem az alkotó saját akaratából lemond erről vagy arról a jogáról. Mit jelent ez valójában? Például ilyenek a netlabelek, amik megengedik, hogy szabadon és ingyenesen letölthetsd, másolhasd, lejátszd a zenéiket. Ez a fajta gondolkodás a telibeszarása a nyomorék Mahasz, Artisjus, IFPI, ASVA, RIAA és még ki tudja hány "jogvédő" szervezet pénzszivattyújának. Az alkotó ettől még csinálhat pénzt a művéből, adományokat kaphat Paypalon keresztül, a Last.fm és társai is fizetnek royalty-t (jogdíjat), a netes promóciójuk olyan ismertséget hozhat, amit aztán élő előadások során pénzre tud váltani. Másfajta hozzáállás ez tehát az alkotó - befogadó viszonyban, a nagy multinacionális lemezkiadók, filmcégek stb.-k előbb-utóbb ki kell, hogy pusztuljanak, vagy legalábbis vissza fognak szorulni, mert egy olyan rendszert működtetnek, ami nem a művésznek éri meg, hanem a marketingeseknek.
A CC alatt persze mindenféle minőségű dolog kijöhet, akár olyan gyöngyszemek is, mint a Sita Sings the Blues, amit az alkotók szabadon megnézhetővé tettek, és mindenki maga dönti el, hogy támogatja, megvásárolja vagy csak megnézi. Érdemes megnézni az oldalukat és elolvasni, hogy is éri ez meg nekik.
A Sita Sings két síkon zajlódó feldogozása a Rámájana történetének. Az egyik a jelenben, a másik pedig a múltban pereg. Annette Hanshaw 1920-as évekbeli jazz-blues énekével felturbózott indiai részek csodálatosak, éles kontrasztban a teljesen más stílusban rajzolt mai történettel. És ami a lényeg, megnézheted a teljes, 82 perces filmet itt. Némi angol tudás nem árt, de anélkül is el fog varázsolni ez a film mindenkit, KI NE HAGYD!

dr. KJ: 9/10