Aki az utóbbi időben nézegette a filmfesztiválok kínálatát, biztos belefutott már ebbe a filmbe, mert sok helyről érkeznek a hiperlatívuszok, de mindegyik igaziból csak egy dolgot tudott kiemelni: a film, ami vágás nélkül készült, egy db kézikamerával, real time-ban.

Ez a dolog pedig igen nagy szó, talán az Ember gyermeke híres nagyjelenete óta várjuk, hogy valaki megcsinálja hosszú verzióban (a híres jelenet összesen 4 perces!). Tavaly azt hittük, hogy namajd a Birdman, ami ugye már majdnem, de mégse, mert tele volt rejtett vágásokkal, meg különben sem volt real time, szóval az csak félmegoldás volt, de ez viszont tényleg olyan. Ez a technikai bravúr nagy fokú toleranciára ad okot, de azért azt nehéz lenne állítani, hogy a film hibátlan lenne.

A sztori egyszerű, Victoria egy berlini éjszakán összeismerkedik négy idióta csávóval, akikkel bulizgat kicsit, aztán meg az egyik csávónak van egy kis elintéznivalója néhány gengszterrel, ami persze nem úgy alakul, ahogy tervezték, a gengszterek már csak ilyenek és már kész is a pityputy. 

Az, hogy a kb 140 perces filmet úgy kellett megoldani, hogy az végig feszes legyen, ne legyenek holtidők, és még bele is férjen egy kerek történet, baromi nagy feladat lehetett. Csak hogy tiszta legyen, hogy ez miért is nehéz, pl arra gondol a kedves olvasó, hogy amíg elmennek egy házibuliból a másikba, mennyi időt vesz igénybe és mennyi - külső szemmel - tök érdektelen dolog történik (vársz a haverodra, aki nem képes elindulni és baszog, aztán a liftre vársz meg gyalogolsz az utcán, stb), és mégis fenn kell tartani a figyelmet, és mennie kell a történetnek előre, mert azért a néző türelme is véges. Ez persze olyan megoldásokkal jár, hogy a helyszínek véletlenül tök közel vannak egymáshoz, a szereplők a valóságnál sokkal gyorsabban csiszolódnak össze, kicsit vázlatosak maradnak a karakterek, mert nem lehet kibontani a meglévő eszközökkel, stb. Ez a sok kicsi izé persze a minőség rovására megy, de ez gyakorlatilag egy kisérleti film, egy próba, hogy meg lehet-e ezt csinálni úgy, hogy a vége egy film legyen, ne valami filmszerű massza, és a válasz az, hogy igen, meg lehet, és egyértelműen nagyon hatásos módszer, mert hogy a film elején rázoomol a kamera egy csajra egy buliban aztán kb 138 perc múlva távolodik el, és a kettő között meg rajta van, azért az elég kemény.

Szóval az eredmény kicsit felemás, a film egy kellemes, de azért inkább átlagos minőségű film, viszont a mögötte lévő munka és a kivitelezés egyértelműen fantasztikus eredmény (ismétlem, egy kamera, 140 perc, egyben, hiba nélkül, sehol egy belógó mikrofon, sehol egy bénázó statiszta vagy egy elbaszott dialógus, ami ennyi idő alatt azért elég komoly eredmény).

A produkciót Sebastian Schipper rakta össze, akiről annyit sikerült kideríteni, hogy annak idején szerepelt a Lé meg a Lolában, és ha már ez a film felmerült, már legálisan írhatom le, hogy a Victoria a 10-es évek Lé meg a Lolája, köszönöm, hogy leírhattam, szóval filmipar iránt érdeklődőknek mindenképp ajánlott, átlag filmbuziknak közepesen ajánlott.