Ugyan ínséges idők járnak ránk, azért néha felbukkan egy-egy érdekes film is, mint pl. ez a német trillér.
A hekkereket és krekkeret (van különbség köztük, de ebbe most ne menjünk bele itt nézz utánna inkább) a hálivúdi filmek hagyományosan ultrabénán jelenítették meg, ezen és  ezen a linken pl. találsz egy remek gyűjteményt a Hackerstől és a Swordfishen át a Bond filmek a valóságtól elrugaszkodott maszlagjairól. (Persze vannak kivételek pl. az általunk is bemutatott szintén német 23, ami valódi történetet dolgoz fel.)
Az okok egyértelműek, a valódi hekkelés unalmas és egyáltalán nem látványos, terminál ablakok és értelmetlen szavak gépelése, nyilván senki se gerjed erre a tv vagy a vászon előtt ülve.

hálivúdi hekkelés

valódi hekkelés

A hekkerek/krekkerek élete azonban a valóságban sem éppen kispolgári, viszont inkább nem akciófilmekbe, hanem nyomasztó trillerekbe való. A Who Am I a maga módján kicsit keverék, mert lesz benne némi jövés-menés de azért lényegében inkább trillér mint eksönmúvi.
Egy fiatal cracker és csapatának történetét meséli el, sok-sok kavarással, fordulattal, megtévesztéssel, nyomasztással és meglepően béna emberi döntésekkel. Bár közel sem tökéletes, érdekes, egyszerre vicces és depis hangulatú film.
A Who Am I egyébként jóval a hasonlóan Fight Club-os hatásokat realisztikus hekker sztorikkal keverő (és egyébként betyár) Mr. Robot előtt készült és lesz egy remake-je, gondolom Amerikában, hehe.
Simán NÉZZED MEGFELE, üdítően más a futószalagon érkező szuperhősös szarságokhoz képest.

dr. KJ: 8/10

Azt hitted az Isten egy kedves bácsi, aki fenn lakik a mennyekben, és csak azon agyal, hogy tudna jót tenni? Hát lófaszt, az igazság az, hogy Brüsszelben él egy lepukkant lakásban és egy alkoholista, agresszív suttyó, aki egész nap csak szopatásokon jár az esze és pankrációt néz, ez van. Van neki egy tök béna felesége meg egy kislánya is, a fiáról már biztos hallottatok, szóval róla fölösleges beszámolni. Ez így megy már jó ideje, mikor egy nap a lánya kitalálja, hogy elég volt a debil apjából, ezért megszökik, hogy új apostolokat találjon, és írjon végre egy tényleg fasza kis testamentumot.

Hát ennyi a sztori, szerintem cuki, és végülis a kivitelezés sem volt rossz, és sok hibája mellett egy nagyon kellemes kis film, már ha egy elég depresszív vígjáték tud kellemes lenni egyáltalán. Rengeteg szuper ötlet van benne, tök jó megoldások, tök szórakoztató, de közben meg olyan nyomasztó egyben, hogy nehéz hová tenni. Nem kérdés, hogy rengeteg mindent összeszedett a menőbb francia arcoktól mint Jeunet vagy Gondry  (a kolléga egy korábbi filmjénél a Mr Nobody-nál is hasonlókat írt), ami végülis nem baj, ha jól csinálja, de pl míg ezen arcok bár nem mindent akarnak CGI-vel megoldani, de ha az kell, akkor azt viszont nagyon profin csinálták, Jaco Van Dormael 2015-ben összehozott filmjében vannak jelenetek, amik 20 éve is kicsit neccesek lettek volna, az olyan jelenetek meg, mint amiben Catherine Deneuve dug egy műanyag gorillával, hát, nehéz mit kezdeni, na. 

Az istent Benoît Poelvoorde testesíti meg, aki bármilyen vicces fejjel is rendelkezik én a veled is megtörténhet óta rettegek tőle, bár ebben a filmben sem az a kimondott hoffigéza, de mindegy, a többiek a fenti hölgyön kívül kevésbé ismert arcok.Szóval kicsit nem tudom sem lenyelni, se kiköpni ezt a filmet, de végülis nem baj, ha egy olyan filmre vágysz, amin kicsit szórakoztat, kicsit fáj, kicsit idegesít, de fel is dob, akkor ez talán jó lesz. vagy nem.

Karácsony van, ilyenkor csak szirupos baromságok mennek mindenhol, de eleged van Hugh Grantből és Julia Robertsből is és az Igazából Szerelem sem köt le igazán, de mégis jó lenne egy valódi karácsonyi film, ami még szórakoztató is? Ezt a filmet neked találták ki.

Nekem már régen sem állt össze ez a télapó sztori (ha krampuszok segítik, akkor azok most hogyhogy jófejek, amikor azok elvileg gonoszak, ha virgácsot hoz, azzal el akarja verni a gyerekeket, hátez milyen dolog már?? hogy hozza össze egy este alatt az ajándékozást, ha egyedül van??? megannyi kérdés), de ez a film mindenre választ ad.

A finn-orosz határon áll egy hegy, ahol megjelenik amerikaiak egy csoportja, hogy a hegyen geológiai vizsgálatokat végezzenek. Elég hamar gyanússá válik, hogy nem stimmel valami, egész nap csak robbantgatnak, ahelyett, hogy csak furkálnának, keresnek valamit a hegy gyomrában.

Egy, csak egy legény van csak talpon a vidéken, Pietari, egy helyi kisfiú, aki összerakja a kirakós darabjait, és rájön, hogy a télapó sztori, amit ismerünk, kurvára nem stimmel és a környék múltjában kell keresni a megoldást. A mondák szerint ugyanis a télapó valójában egy tökre nem jófej bácsi, aki ajándékot hoz, hanem egy szörny, aki gyerekeket eszik, és úgy tűnik, hogy az amerikaiak valamiért pont őt keresik. A környéken fura dolgok kezdenek történni (pl eltűnik a környék összes radiátora) és a helyi rénszarvas állományt is tizedeli valami, amikor is a farkasoknak ásott veremben Pietari apja egy fura meztelen öregembert talál... és innentől eléggé súlyos lesz a történet, de nem akarom spoilerezni, mindenki nézze meg!

Aki az utóbbi időben nézegette a filmfesztiválok kínálatát, biztos belefutott már ebbe a filmbe, mert sok helyről érkeznek a hiperlatívuszok, de mindegyik igaziból csak egy dolgot tudott kiemelni: a film, ami vágás nélkül készült, egy db kézikamerával, real time-ban.

Ez a dolog pedig igen nagy szó, talán az Ember gyermeke híres nagyjelenete óta várjuk, hogy valaki megcsinálja hosszú verzióban (a híres jelenet összesen 4 perces!). Tavaly azt hittük, hogy namajd a Birdman, ami ugye már majdnem, de mégse, mert tele volt rejtett vágásokkal, meg különben sem volt real time, szóval az csak félmegoldás volt, de ez viszont tényleg olyan. Ez a technikai bravúr nagy fokú toleranciára ad okot, de azért azt nehéz lenne állítani, hogy a film hibátlan lenne.

A sztori egyszerű, Victoria egy berlini éjszakán összeismerkedik négy idióta csávóval, akikkel bulizgat kicsit, aztán meg az egyik csávónak van egy kis elintéznivalója néhány gengszterrel, ami persze nem úgy alakul, ahogy tervezték, a gengszterek már csak ilyenek és már kész is a pityputy. 

Az, hogy a kb 140 perces filmet úgy kellett megoldani, hogy az végig feszes legyen, ne legyenek holtidők, és még bele is férjen egy kerek történet, baromi nagy feladat lehetett. Csak hogy tiszta legyen, hogy ez miért is nehéz, pl arra gondol a kedves olvasó, hogy amíg elmennek egy házibuliból a másikba, mennyi időt vesz igénybe és mennyi - külső szemmel - tök érdektelen dolog történik (vársz a haverodra, aki nem képes elindulni és baszog, aztán a liftre vársz meg gyalogolsz az utcán, stb), és mégis fenn kell tartani a figyelmet, és mennie kell a történetnek előre, mert azért a néző türelme is véges. Ez persze olyan megoldásokkal jár, hogy a helyszínek véletlenül tök közel vannak egymáshoz, a szereplők a valóságnál sokkal gyorsabban csiszolódnak össze, kicsit vázlatosak maradnak a karakterek, mert nem lehet kibontani a meglévő eszközökkel, stb. Ez a sok kicsi izé persze a minőség rovására megy, de ez gyakorlatilag egy kisérleti film, egy próba, hogy meg lehet-e ezt csinálni úgy, hogy a vége egy film legyen, ne valami filmszerű massza, és a válasz az, hogy igen, meg lehet, és egyértelműen nagyon hatásos módszer, mert hogy a film elején rázoomol a kamera egy csajra egy buliban aztán kb 138 perc múlva távolodik el, és a kettő között meg rajta van, azért az elég kemény.

Szóval az eredmény kicsit felemás, a film egy kellemes, de azért inkább átlagos minőségű film, viszont a mögötte lévő munka és a kivitelezés egyértelműen fantasztikus eredmény (ismétlem, egy kamera, 140 perc, egyben, hiba nélkül, sehol egy belógó mikrofon, sehol egy bénázó statiszta vagy egy elbaszott dialógus, ami ennyi idő alatt azért elég komoly eredmény).

A produkciót Sebastian Schipper rakta össze, akiről annyit sikerült kideríteni, hogy annak idején szerepelt a Lé meg a Lolában, és ha már ez a film felmerült, már legálisan írhatom le, hogy a Victoria a 10-es évek Lé meg a Lolája, köszönöm, hogy leírhattam, szóval filmipar iránt érdeklődőknek mindenképp ajánlott, átlag filmbuziknak közepesen ajánlott.

Az ínséges idők arra sarkaltak, hogy kipróbáljam, velem van-e a gond, és már semmivel sem lehet lekötni, elszórakoztatni, merthogy ugye ezt már jóideje egy film sem tudta megtenni, és már kezdtem megijedni, hogy biztos én lettem nagyon finnyás, ezért megnéztem ezt a régi kedvencet, hogy kiderüljön az igazság, mert ha ez a film sem jön be, akkor velem lesz a gond, az tuti. Jelentem, rossz hírem van, nem velem van a gond, ez a film még mindig pöpec.

Iñárritu ezzel a filmmel kezdett, azóta egyre másra gyártja a jobbnál jobb és sikeresebbnél sikeresebb filmeket (nekem legalábbis a Bábel és a 21 gramm bejött, a Biutiful se volt rossz, a tavalyi Oscaron nagyot szakító Birdman nekem viszont már nem jött be, és az említett filmekben egyre nagyobb mértékben fellelhető hatásvadászat arra enged következtetni, hogy már ne is várjak a Alejandro-tól túl sok jót, de a januárban debütáló Revenant annyira nagyon jól hangzik, és a trailer is annyira ütős, hogy muszáj reménykedni benne, hogy ez most tényleg fasza lesz).

A korcs szerelmek még mexikói színészekkel és elég lájtos büdzsével készült, de ebből is látszik, hogy nem azon múlik egy film minősége, hogy hány sztárt vonultat fel és hogy hány milliárdot költöttek CGI-re. A film három "szerelmi" történetet mutat be, amik egymástól tök függetlenül haladnak, míg a véletlen össze nem gubancolja őket. Az egyik szálban Octavio (Gael García Bernal, ő is régi kedvenc, meg is lepett, hogy az álom tudománya  még nem volt itt, pedig az kurvajó, de az Anyadát is! szintén fasza, az viszont volt), az idióta kiscsávó szerelmes a bátyja feleségébe, és próbál vele közösen kitörni a nyomorból, egy másik vonalon a menő magazinszerkesztő próbál új életet kezdeni az uncsi családja helyett egy szexi modellel, amit nem várt probléma tesz egy kissé problémássá, a harmadik szálon pedig egy elég fura csöves életútjáról tudunk meg érdekes dolgokat.

Naigen, ez alapján nem hangzik annyira izgin, pedig tökre az, lesz benne kutyaviadal, autósüldözés, dugás, lövöldözés meg minden ami kell, de nem ezektől lesz érdekes a film, hanem az életszagú sztoritól, az érzelmek valósághű ábrázolásától és a (SPOILER) heppiend hiányától.