kedves szerki, no itten azért van pár erős magánvélemény.
1. A Diana Reeves f. album leginkább a nyolcvanas évek, erősen kifakult, plüsshuzatos bárjait idézi, nem az 50es évek mulatóit, ahol a fehérek még a bigbandesebb, dallamosabb zenét hallgatták, míg a feketék a soulosabb hangzású, vagy táncosabb zenét.
2. Henry Mancini valóban a modern filmzene nagy alakja, de azért a jazzhez kb. annyira áll közel, mint James Horner vagy épp a klasszikus Bernard Herrmann. Bár, a Pink Panthernek van némi jazzes hangzása - de inkább a divatos, könnyen hallgatható irányt.
3. Quincy Jones kb. a korabeli Sean Combs volt, amilyen jóhangzásű mainstream dolgot ki lehett hozni az adott fekete énekesből, azt kihozta.
4. És ki a fene az a Roy Budd?

+1. Azért a Lalo Schifrint nem szép dolog kihagyni, lévén, hogy olyan filmzenéket írt, mint a groove-os Mission Impossible, vagy a funkos Bullitt, de ne feledkezzünk meg a Dirty Harrykről sem!
+2. Mivel most néztem meg a The Taking of Pelham One, Two, Three-t, leszögezhetem, hogy a világ egyik legjobb jazz-funk zenéjét csinálta David Shire. Van itt ebben minden, zűzás, tört ritmusok, súlyos basszusok. Ami egy igazi thrillerhez kell.

@GeeDawg2: Hello, szerintem te valamit félreértettél. Ez nem toplista, hanem csak pár szubjektíven kiválogatott zene, amiről vitatkozni nem túl értelmes.
Lalo pl. nagy kedvenc, tervbe is vannak a dolgai, de nem itt, hanem majd a score-oknál.
Aztán, ha Pink Panther nem jazz, akkor mi? Ha valami populáris, akkor nem lehet jazz?
Roy Buddnak pedig sürgősen nézz utánna!
Ez egy sorozat, lesz még x része, funkokról már pl. volt szó, de simán lesz még, és amint látod, közel sem csak a funk vagy a jazz van itt főszerepben, hanem egy-egy faszább filmzene, csak úgy.
A Pelhamnál az eredetire gondoltál, nem a remake-re, ugye? Csekkolom.

Értem én, hogy nem toplista, hanem szubjektív kedvencek. Csak én éppen most nagyon sok jazz-t hallgatok, és valahogy a fenti zeneszerzők, előadók egyáltalán nem ugrottak be, sőt, amikor belehallgattam párba, még a hangulat is nagyon távoli volt. Szubjektívan, szigorúan.
Egyszer valamikor régen láttam egy filmet (címre nem emlékszem), amiben van egy jelenet, amikor egy lepukkant mély-déli fekete kuplerájban (nem sokkal jobb, mint egy pajta) a dolgozó lányok gyerekei rohangásznak, és mellettük egy fogatlan öreg zongorázik. Meg bekúszik egy trombita futam valahonnan, na az tényleg brutálisan szívbemarkoló volt.

Ui: persze, hogy az eredetire. Egyszerűen a Walter Matthau-Robert Shaw páros bármikor lenyűgözőbb, mint Denzel Washington-John Travolta. Meg egyébként is a thrillereket nehéz újracsinálni...